Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Dénes Zsófia írása Edith Piafról

2010.12.10

Dénes Zsófia: Edith Piaf

Kép

2008. 10. 11-i blogomban megemlékeztem Edit Piafról, halálának 45. évfordulóján. Mivel tudom, hogy ő sokaknak a kedvence még ma is, azzal is tisztában voltam, hogy az én kis megemlékezésem csak egy lehet a sok százból, ezerből, amivel azokban a napokban elárasztották rajongói az internetet. Tudtam, hogy nem tudnék olyan anyagot feltenni róla, amit ne lehetne még sok más helyen is látni, olvasni. Egyébként sem szokásom más oldalakról gyűjtögetni, másolgatni (idegen tollakkal ékeskedni:-)) Ezért csak a saját emlékeimről beszéltem vele kapcsolatban, s egy-két érdekesebb linket szúrtam közbe. (Pl. egy dogos társam magazinját, de az sajnos már megszűnt azóta.)

Kép

Hogy miért említem most fel ezt a régi blogomat? Mert most olyan értékes dologhoz jutottam egy barátom jóvoltából, amivel talán újat tudok adni, olyant ami még nincs fenn máshol az interneten. Ma este kaptam tőle egy kedves levelet, amiből kiderül, hogy barátom böngészgetés közben rátalált az említett blogomra, és eszébe jutott, hogy van neki egy régi könyve, amiben Dénes Zsófia, "a majdnem Ady menyasszony Zsuka mama" ír nagyon eredetien Edith Piafról. S ez az én kedves barátom rögtön ráérzett, hogy nekem mekkora örömet szerezhet ezzel az írással. Azt is elárulta, hogy hiába kereste az interneten, kénytelen volt saját kezűleg bepötyögtetni nekem a teljes szöveget. Nos mindezeken kellőképpen meghatódva, úgy gondolom önzés lenne, ha egymagamban élvezném ezt a ritka csemegét, ezért most közkinccsé teszem. Az írás Dénes Zsófiának a Szivárvány Pesttől Párizsig című, 1979-ben kiadott kötetében jelent meg.

 

Köszönöm Sándor!

 

Dénes Zsófia: Edith Piaf

Kezemben Piaf fényképe. Arcát eddig sohasem láttam ilyenformán: mintha élne. Eddig olyan fényképek kerültek csak elém, melyek dizőzruhában teljes alakját mutatták, s azokon feje sohasem kapott hangsúlyt.

Kép

Pedig micsoda arc volt az övé, most látom. Mintha egész felülete áttetsző volna, és csak az látszanék rajta, ami belül van. Már szinte nem is arc, de hangszer. Zene szól belőle. Egyszerű szólam, néha még primitív is, de sok-sok szenvedésen át megtisztult hang. S az ő utcalány-élete – mert az volt – a hangszeren misztikusan zeng.

Kép

Minden itt van az arcán, ami rokonszenves. Érzékenység, beleegyezés a szerénységbe, orchidea-megfinomultság: a művészé. S ami egészen csodálatos: valami érthetetlen tisztaság. Az ő leélt életével teljesen érthetetlen. És mégis. Mert a lényegek máshol lelhetők, mint ahol hisszük. Titkuk van. 

Nevét most Párizsban ismét magasra dobta fel a könyv, amely róla ezen az őszön megjelent. Ennek az irodalmon kívüli írónak könyve napok alatt a francia irodalmi esztendő bestsellere lett. Piaf féltestvérének, Simone Berteaut-nak a műve, aki több mint harminc esztendeig megosztotta Piaffal életét. Nem, ponyvaírás, de könyv. Nem is áll lábujjhegyre, amiért valaki világhírűről szól. Kertelés nélkül kültelki, mert így igaz, az utca nyelve szól belőle, s a mindent bevallása nem ismer határt. Vagyis könyv a javából. Hogy nem mesterségbeli ilyet írjon, ahhoz tehetség kell – és ez csoda. Csoda minden, ami Piaffal megtörtént. olyan valóság, amit ő sugalmazott.

Magára a Piaf-csodára először a harmincas évek elején figyeltem fel, amikor a fénynapjait élő Cocteau kijelentette, hogy az ő verseit csak „la môme Piaf” adhatja elő. Ha ezen túl verset ír, neki írja. Nos, itt az új dizőznagyság, gondoltam. És nem tévedtem.

Kép

La môme. Ha szótár szerint fordítom, lányt, ifiasszonyt jelent. De a párizsi argóban bizony így, nőnemben (mert „la môme” kisfiút jelent) csak rossz lánynak jár ki. Nincs elmarasztaló árnyalata, de azért bélyeg.

Utcalány. Annak nevezte Leplée kabarétulajdonos, aki először léptette fel színpadon. Mert bizony utcalány volt a szó teljes értelmében. Apja – anyja? Mintha nem lett volna. Családja mindössze egy majd három évvel idősebb lánytestvére. Edith tizenhárom és fél, Simone tizenhat, amikor 1930-ban, Párizs valamelyik munkásnegyedében először álltak ki az utcára. Edith utcadalokat énekelt, Simone tányérozott. Edith szép volt, Simone nem. Ezt a produkciót ismételték napról napra, így annyit szedtek össze, hogy szállásra, ételre és mozira telt. De el-ellátogattak kaszárnyákba, tengerészek és legionáriusok ivóiba is. akkor aztán vehettek valamiféle ruhát.

Kép

Nagy gondot okozott Edith első színpadi ruhája. Mert persze előre nem jutott eszükbe, hogy az is kell – meg aztán pénzük se volt rá, így hát előző éjjel ketten Momone-nal (így hívták Simone-t) reggelig horgoltak egy díszruhát az ám, de a pamutból már a második ujjra nem tellett, és ez olyan sületlen dolog volt. Csakhogy Chevalier felesége akkor este, hamar ajándékozott neki egy szép nagy selyemsálat, és azt a karjára csavarta, és így már nem volt semmi baj.

Hanem a dizőzi rang – rang egyáltalán! – nem imponált Edithnek. Akkor, legelső este, sikere örömében, meg talán azért is, hogy hazataláljon, előadás után gitárral végigsétálta az egész megszokott utcát, és sétája közben dalolt. Ki mindenki gyűlt oda! A dalolás tulajdonképpen füttyszó volt: Piaf fütyült a „rangjára”.

Kép

Mégis betört az életébe az, hogy beérkezett. A kabaré ugyan összeomlott, mert Leplée-t egy utcai lovag megölte, és Piaf karrierje kis ideig egy helyben topogott. De aztán megint jöttek a nagy sikerek, egymás után, és épp úgy jöttek a szerelmek. Azok nem csak jöttek, hanem mentek is. midez elég szaporán.

Edith Piafra pedig egész Párizs kiváncsi lett.

A híre, a neve folyton nőtt, s a hírével együtt nőttek a szerelmei. Olyan szomjan kereste a szerelmet, amilyen szenvedély nem fordul elő kiegyensúlyozott embernél, csak olyannál, akik lelki betegek. Az a lány, akit anya és apa szeretete sohasem ért, kereste, várta, kívánta egy életen át, hogy őt nagyon és kifogyhatatlanul szeressék, és ő maga nagyon és vég nélkül szerethessen. Ezért lett élete olyan rendezetlen, de ezért is játszotta meg az áttetsző arca oly tökéletesen a várakozást, a csalódást és a kétségbeesést. A lelki deformáció volt az ő kifejező és bűvös tehetsége. Ezen ne csodálkozzunk. Ami igazán művészet, az csak az igazból szívja fel varázsát és ütőerejét.

Kép

Nos igen, Piaf élete ezt a láncolatot tükrözte mindvégig. Lángolások és őrjöngések, szenvedések és kétségbeesések, házasságok és válások, mézeshetek és öngyilkos kísérletetek, depressziós hetek és hónapok. Vigaszul alkoholmámor és kábítószerek. Sokszor tört össze és sokszor támadt fel. fellépett és dalolt. Mindent eldalolt, ami megtörtént vele. Amikor a hangja már megkopott, és nem győzte, hogy kifejezze őt, akkor még mindig ott volt az arca, a szeme, a szája. Az igen. Az mindvégig elmondta Piaf életét.

Turnéra vitték Amerikába, először és többször. Turnéra vitték egész Európába, szívesen ment a szocialista országokba. Mindig, mindenütt érezte: ő a nép leánya, és pályája tetőpontján is közel maradt a néphez.

Kép

Tanítványok rohanták meg – és belékapaszkodtak. Karrierek kerültek ki leckéiből. Csak két nevet mondok: Yves Montand, Charles Aznavour. De sok nevet mondhatnék, mert sokan voltak. Jevtusenko hallotta őt Párizsban, orosz nyelven verset írt róla. Én francia fordításban olvastam. Hódolat szólt belőle – Piaf elbűvölte.

Kép

Azután eljött élete legnagyobb szerelme: Marcel Cerdan, a világbajnok. A lángok az égig értek. És Casablancában történt, hogy Marcel gépe lezuhant. Az a halál Piafot a földre sújtotta. Momone nem tudta, hogyan térítse magához. Kerített egy háromlábú asztalt, hogy azt táncoltassák, és felidézzék Marcel szellemét. Az asztal egy hétig nem mozdult. De azután – állítólag – kikopogtatott egy szót: –Egyél!

Mert Edith a fiú halála óta nem evett. Akkor felkelt, a hűtőszekrényhez ment, és mindent megevett, amit ott talált.

Kép

Másnap arra kérte a halott Marcelt, hogy írjon neki egy dalt és ezt a dalt műsorára vette, Chanson Bleue (Kék dal) címmel, hiszen az égből jött.

Így változik Edit élete, színe – boldogsága és bánata. Betegségek gyötrik, néhányszor összeesik a színpadon. Autóbalesetek érik, összevissza zúzódik, talpra áll. Különös, tragikus, megvert és megszállt élet, megszállt, mert művészete van.

Kép

Negyvenhét éves lesz, elfogyott kis, vékony leány – és eljön hozzá az utolsó fiú: Theo Sarapo. Huszonkét éves bel ami. Edith beteg, gyomorrákja van, de még egyszer lángba borul, és ez erősebb mindennél. Ezt a fiút is el kell indítania! – őrjöng. Gyúrja, tanítja, maga lép fel vele. eget verő a siker: Non, je ne regrette rien. Nem, én nem bánok semmit sem, énekli Edith a dobogón. Halál előtt még egyszer házasság. Edith és Theo. Ez volt a rendcsinálás az ő háza táján. Talán az egyetlen. Beteg és ágyban fekszik. Momone meglátogatja, rivalgással fogadja:

  • Most már meghalhatok! Kétszer éltem!

Majdnem igaz.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

siófok

(senki sándor, 2010.12.11 13:52)

Igen, igen, így igaz. Én azért szívesebben meghúzódom a háttérben. S

re......

(tothbela1948, 2010.12.11 10:35)

Szia Klári.
Szép összeállitást irtál Edith Piaf-ról.
Lenyügöző-köszönet érte.

Üdv:BÉLA.

Gratulálok!

(Szotyella, 2010.12.10 12:27)

Érdekes élettörténet. Remek alkotást készítettél.

:))))

(Üdv! , 2010.12.10 12:23)

Szép összeállítás! Gratulálok!